“A legjobb a víz s az arany mint éjszakában égő
tűz, kicsillog a fejedelmi kincs közepéből.
Ha férfitetteket kívánsz,
kedves szívem,zengeni,
ne keress napnál melegebb – s ragyogóbbat
az ég tágas mezején,
ünnepi játék sincs, ami méltóbb
dalra, mint Olümpia!“
(Pindarosz, I. olümpiai óda)
A 2012. évi londoni Olimpia, azaz a XXX. nyári olimpiai játékok apropóján szeretném megragadni az alkalmat, hogy – az ókor elkötelezett rajongójaként – néhány szót ejtsek e nemes rendezvény sporttörténeti hátteréről. Az ókori kultúrák és a sporttörténet szerelmeseként örömmel ajánlom ezt az írást kedves olvasóimnak. Miközben szembesülünk a letűnt korok nemes eszméivel, önkéntelenül is felvetődik bennünk a jelennel való összehasonlítás. Lám, még több ezer év elteltével is tanulhatunk Hellasztól.
 |
| Olimpia |
Dél-Görögországban, Éliszben, Piszatisz területén fekszik a nagy hírű helység. Völgyét olaj- és tölgyerdők és az Alpheiosz, valamint a Kladeosz folyók határolták. Sosem voltak lakosai, eltekintve a maroknyi paptól és hivatalnoktól, akiket szent szolgálatuk idekötött. Zeusz szent ligete, az Altisz is itt terült el, helyet adva Zeusz fenséges templomának, melynek legfőbb nevezetessége az aranyból és elefántcsontból készült, majd’20 méter magas Zeusz-szobor, Pheidiasz alkotása. Az épület keleti oromzata előtt állt a győzelem istennőjének, Nikének szobra, amely Paionosz keze munkáját dicsérte.
A nagyszabású sportesemény eredete a mitikus időkbe vezet bennünket. Több mítosz-variáns is magának követeli az alapítás büszke jogát. Talán a legnépszerűbb mítosz a megtestesült erő, Héraklész nevéhez fűződik. Amikor a nagy erejű hős célul tűzte ki, hogy híres tizenkét próbájának egyikeként Eurüsztheusz parancsára megtisztítja Augiasz király istállóját a tömérdek trágyától, a király megtagadta a kitűzött jutalom átadását. Ebből véres háború kerekedett, melyből természetesen hősünk került ki győztesen. Győzelme örömére alapította a versenyeket.
Egy másik monda szerint az Olümpia volt a színtere Zeusz és apja, Kronosz párharcának. A birkózásban Zeusz kerekedett felül, így ő lett az istenek királya. Atyja felett aratott diadala miatt ő rendezte az első versenyjátékot.
 |
| A Zeusz-templom, Pheidiasz Zeusz-szobrával |
Egy másik verzió szerint Olümpia Pelopsz győzelmének állít emléket. Pelopsz kocsiversenyben mérkőzött, hogy így nyerje el a szépséges Hippodameia királylány kezét. Győzelme után Zeusz tiszteletére versenyt rendezett, ezzel pedig megalapította az olümpiai játékokat.
A történelem azt mutatja, hogy a játékok alapítása éliszi Iphitosz azon törekvésének gyümölcse, hogy megszabadítsa honfitársait az állandó háborúságtól. Elhatározása egy isteni jóslat nyomán fogant, melyet Lükurgosz spártai királlyal szerződésbe is foglaltak. E megállapodás tette az olümpiát a Peloponnészosz valamennyi népének szent ünnepévé, amely az istenbéke (ekekheiria) nevében megtilt minden háborúskodást a játékok ideje alatt. Az első olümpiász i.e. 776-ban került megrendezésre. Az eseményre négyévente került sor, naptárukat is e jeles történéshez igazították.
A görög jellem egyik jellegzetessége az agón, a versenyszellem. A sportpályákon vívott küzdelmeket ugyanúgy e fogalommal jelölték, mint a dráma- és énekversenyeket. A vérükben volt a vetélkedés. E vetélkedés és viszály sarkallta őket a fejlődésre, s ez volt a háborúk fő oka is. A hellének számára a legnemesebb időtöltés a megmérettetés volt, a legédesebb pedig az el nem múló hírnév. Életükben nem a bűn volt a legfőbb rossz, hanem a megszégyenülés. Ezért mindannyian a kiválóságra törtek, a sport pedig (miként a háború is) megfelelő alkalmat teremtett a halhatatlan hírnév megszerzésére, itt kiélhették agonisztikus természetüket.
A versenyre jelentkezőknek a vetélkedés előtt tíz hónappal meg kellett kezdeniük a felkészülést. Ünnepélyes esküt tettek, hogy betartják a szigorú előírásokat és az étkezési szabályokat, és hogy mindent megtesznek, hogy győzelmet arassanak. A jelölteknek az utolsó hónapot az éliszi hellénbírák színe előtt kellett eltölteniük, zord ellenőrzés mellett. Felkészülésük során, ahogyan arról korábban már beszámoltam, nem csak versenyszámukat gyakorolták és gimnasztikát („calisthenics”) űztek, hanem bizony súlyokat is emeltek.
A sportesemény öt-hat napig tartott. Az első napon áldozatot mutattak be Zeusznak, ekkor osztották be a versenyzőket is sorsolás segítségével, s ekkor történt meg a résztvevők esketése is. Az atléták, testvéreik, atyjuk és edzőik ünnepélyes és szent esküvéssel fogadták, hogy a versenyen semmiféle tisztességtelen eszközhöz nem folyamodnak. A második nap az ifjúsági versenyeké volt, a harmadik és negyedik napokon zajlott a megmérettetés. Az eseményt díjkiosztó, ünneplés, lakomák zárták.
Az olümpián kizárólag férfiak jelenhettek meg, a nőket halálbüntetés terhe mellett eltiltották a részvételtől. Az atléták valamennyi számban meztelenül mérkőztek meg. A változó számú, szabad születésű feddhetetlen hellénbírák gondoskodtak a versenyszámok lebonyolításáról. A rendért a vesszőzők és korbácsolók feleltek.
Lássuk most az ókori olimpiai versenyszámokat, sportágakat! A későbbiekben némelyikre bővebben is visszatérek egy-egy leendő teoretikus írásban, ezért most csupán a legszükségesebbekre szorítkozom.
Futás
 |
| Stadionfutók |
Eredetileg csupán ez az egyetlen versenyszám képezte az Olimpiát. A stadionban futottak, melynek hossza Olümpiában 192 m volt. A mai sprint megfelelője a stadionfutás volt. Középtávnak a kettős stadionfutás, a diaulosz felelt meg, melynek távja 385 m volt. A dolikhosz volt a legnagyobb táv, a hosszútávfutás során 7-24 stadionnyi távolságot kellet megtenniük (1346-4614,5 m). A marathóni győzelem emlékére alapított maraton futás nem szerepelt sosem a számok között. A legdurvább futószám, annak ékes bizonyítéka, hogy a sportszámok háborús felkészülést jelentettek, a fegyveresfutás, az ún. hoplitodromia volt. Eleinte teljes vértezetben, majd sisakkal és pajzzsal, végül csak pajzzsal futották le a négystadionnyi távot. A számot megnehezítette, hogy mezítláb futottak a forró süppedős homokban.
Pentatlon – ötpróba
Az atlétikai csúcspontot, a sporttörténet legelső összetett versenyét a negyedik napon tartották. A benne szereplő öt szám a könnyű- és nehézatlétika nemeit ötvözte: futás, ugrás, diszkoszvetés, gerelyhajítás, birkózás. Az ókori pentatlonban feltehetően igen kevesen indultak. Ahhoz, hogy valaki megnyerje a pentatlont, három számban kellett győzedelmeskednie. A futás hosszára nézve sajnos nem áll rendelkezésünkre megbízható adat.
Ugrás
A gümnaszionokban az ifjak a magas-, távol- és mélyugrásokat is gyakorolták. Az ugrószámban feltehetőleg helyből és nekifutásból is ugrottak. A lendülethez lendítősúlyok segítségét vették igénybe. Az is elképzelhető, hogy a távot hármasugrással tették meg. Filológiai körökben máig folyik a vita az ugrás módjáról, tekintve, hogy fennmaradt egy kiemelkedő teljesítmény, Phaüllosz több mint 16 méteres ugrásának eredménye.
 |
| A híres Diszkoszvető |
Diszkoszvetés
A diszkosz súlya a leletek alapján 1,3 és 4,7 kg között mozog. Az említett Phaüllosz 28 métert dobott, ezt össze lehet hasonlítani az olimpia jelenlegi távjaival. Korában ez kiemelkedő eredménynek számíthatott. A balbisz nevű egyszemélyes kicsiny dombról dobtak. A szabályok elvileg több dobást is megengedtek. A megdobott távot dobásjelzővel, olykor nyíllal jelölték. A diszkosz csúszósságát homokkal igyekeztek ellensúlyozni.
 |
| Polükleitosz Gerelyvetője (Dorüphorosz) |
Gerelyhajítás
E szám szintén háborús eredetet sejtet. Rövid, érchegyű gerelyt használtak, melyet – általában a közepén – gyakran kötélből készült fogantyúval (ankülé) láttak el. Ez amolyan hurok volt, a dobásnál a mutató- vagy mutató- és középső ujjukat dugták át rajta. Olykor a fent említett dombocskáról, olykor nekifutással dobtak. A dobás átlagáról van adatunk, a 46 méteres táv számított átlagosnak.
Pentatlon birkózás
Itt annyit jegyeznék meg, hogy a pentatlonban az atléták csak álló helyzetben birkóztak. Az önálló birkozószám kegyetlen fogásai itt nem fordultak elő.
 |
| Birkózók |
Birkózás
Gyakorlása általános volt, mégpedig szintén hadi célzattal. Nem csak az ellenfél legyőzése és az erőnlét fokozása miatt, hanem, hogy a társhordásban szerzett jártassággal könnyen megmenthessék sebesült honfitársaikat a harctéren. A birkózóiskolában (palaisztra) edzettek. Álló és fekvő helyzetben végzett birkózást különböztettek meg. Számos mai fogást már sikerrel alkalmaztak, ismerték a hidat, csuklófogást és a csípődobást is. Minden egyes fogásnak (palaiszmata) külön elnevezése volt. Az győzött, aki háromszor is földre kényszeríti ellenfelét. Itt is meztelenül küzdöttek. Testüket olíva olajjal kenték meg, majd porral hintették be a jobb fogás érdekében. A viadal befejeztével a mocskot egy sarlószerű vakarókéssel (sztlengisz) távolították el. Súlycsoportok nem voltak, a párosítás sorsolás útján zajlott. A tusa kegyetlen volt, megengedték a gáncsot, fojtogatást, az ellenfél ujjainak eltördelését, orrának, szájának megragadását. Az ókor legsikeresebb atlétája, göröghon híres erőembere, Milón, hét olimpián indult birkózásban, ebből pedig hatot meg is nyert. Számos monda keringett erejéről és étvágyáról.
 |
| Vakarókések |
Ökölvívás
Szintén nagyon látványos, ugyanakkor brutális volt, előfordult, hogy halállal végződött. Véresre verték egymást a kezeik köré csavart cserzetlen bőrszíjjal (himasz). Később ezek ércbütykökkel ellátott változatát (mürméx) használták az ütés erejének növelésére. Ezek már szörnyűséges sebeket okoztak! A stadion puszta homokján folytak a mérkőzések, természetesen súlycsoportok nélkül. Ha valaki feladta a meccset, ezt kinyújtott mutatóujjú keze feltartásával jelezhette. Ha nem bírtak a felek egymással, arra is volt megoldás. Ekkor megálltak egymással szemben, felváltva mértek ütést egymásra, mely ellen tilos volt védekezni. Az győzött, aki állva maradt.
 |
| Ókori pankrátorok |
Pankration
Pankráció, vagyis összharc, a mai kevert harcművészet (MMA) méltó őse. A birkózás és az ökölvívás ágainak meggyőző elegye volt. A birkózással ellentétben itt megengedett volt az ütés is (a birkózásban rúgtak is), ahogy a taposás, fojtás vagy az ellenfél szemének kinyomása. Igazi élethalálharc volt. Ha a pankrationban is használták volna az öklözők bőrszíját, a legtöbb ütközet halálos kimenetelű lett volna. e szomorú vég így sem volt ritka. Kevesen is jelentkeztek rá, ami érthető… A kiváló Philosztratosz szerint az volt a legmegfelelőbb a pankrationra, akinek fizikuma alkalmasabb volt a birkózásra, mint az ökölvívóké, ugyanakkor ökölvívásra is alkalmasabb, mint a birkózóké.
Lovas számok
Számos válfaja létezett. A gazdagság és pompa versenyei voltak, igazi látványosságok. Tartottak lovas és kocsiversenyt is. Leggyakrabban négyes- és kettősfogatok versenyeztek. A versenylovaglásban a dicsőség ugyanúgy illette a lovat, az idomárt és a tulajdonost is.
A görögök számára csak a győztesnek jutott a halhatatlan hírnévből, a másodikkal senki sem törődött. Az olimpiai győzteseket (olümpionikész) az ötödik napon koszorúzták meg. Vadolajfa koszorújával és győzedelmi szalaggal illették őket. A koszorúhoz használt olajágat a Zeusz-templom mögötti szent fáról, „a szép koszorúk olajfájáról” metszette le arany késsel egy olyan éliszi gyermek, akinek anyja és atyja is életben volt még. A díjjal anyagi juttatások nem (vagy csak nagyon ritkán) jártak. A koszorús versenyek dicsősége sokkal értékesebb volt, mint a pénzdíjas rendezvények juttatásai. Mi lehet értékesebb a halhatatlanságnál? A győzelemmel azért jártak bizonyos megtisztelő előjogok. A győzőt felmentették az adózás terhe alól, mégpedig egész további életére. A színházban is elfoglalhatták a díszhelyeket. Spártában pedig, a győztes az akkori uralkodók privilégiumában részesült, harcban az első sorban küzdhetett a király mellett… A diadal emlékére a győzteseknek szobrot állítottak, hogy dicső nevük és teljesítményük mementóul szolgáljon az utókornak. A győzőt csaknem istenként magasztalták, ünnepelték.
Az olimpia nagyszabású kulturális esemény volt. Sereglettek rá a nézők. Akár 40-50.000 érdeklődő is lehetett. A rendezvény vonzotta a költőket, dalnokokat és szónokokat is, számos szellemi versenyt is rendeztek a sporteseménnyel párhuzamosan.
Az olimpiai játékoknak a bizánci császár, Nagy Theodosius tiltó rendelete vetett véget, több évszázados működés után kr. u. 393-ban. A szép múltú sportesemény felelevenítése Pierre de Coubertin érdeme, aki 1894-ben kezdeményezte a Nemzeti Olimpiai Bizottság létrehozását.
„Van, hogy az ember várja, amíg feltámad a szél,
van, hogy az égből várnak esőt,
vemhes felleg gyermekét,
ám ha ki küzdött, boldogul,
csordul a himnusz, mint a méz,
a jövendő hírnév kútfeje,
s biztos, mint amit eskü köt,
nagy tetteknek e pályabér.
Nincsen irígye, övé a dicséret,
ki győz az Olümpián.”
(Pindarosz, XI. olümpiai óda)
Tetszik az alapos cikk, 2 hete voltam itt 🙂
Üdv,
István
Szia István,
örülök, hogy tetszett! Akkor 2 hét múlva találkozunk… 🙂
– Zsolti
Én minden nap benézek, de ez most különösen tetszett 🙂
Még még még
Szia Efg,
én is 🙂
Köszi, hagytam a bankban!
2 hete Olimpiában voltam!
Amúgy a blogot is követem 🙂
István
Ahá! Szerencsés!
Szia,
Nekem is nagyon tetszett, várom a hasonlókat 🙂
Zoli
Szia,
szerencsés vagyok, mert igényes olvasóim vannak! Sokszor megkapom, hogy az írásim túlmennek a bűvös 2 oldalas tűréshatáron, ahol az állítólagos "átlagos" internetező már bezárja az oldalt. Azt kapom, hogy többekhez eljutnék, ha alábbadnék a részletességből és a töménységből… Ez nagy dilemma számomra, de inkább írok kicsit hosszabban, mint hogy a felszínt karcolgassam. Büszke vagyok arra, hogy ilyen olvasóim vannak.
Lesz még ilyen, a szívem csücske a téma! Örülök, hogy tetszett!
Üdv,
– Zsolti