Jan Todd:
Milóntól a Milóig, az egy- és kétkezes súlyzó és az indiai bunkó története
1. rész
A disszertációmhoz szükséges kutatás közben, amit arról írtam, hogyan edzettek a nők a XIX. században, rendszeresen a legváratlanabb helyeken találtam hivatkozásokat az egy- és kétkezes súlyzókra és egyéb erősítő eszközökre. Bizonyos esetekben a meglepetést a hivatkozás régisége okozta. Máskor az, ahogyan az eszközt használták. Miután nem találtam egy olyan átfogó munkát, amely segített volna a megfelelő történeti perspektívába helyezni ezeket a hivatkozásokat, úgy döntöttem kísérletet teszek a következő rövid történeti áttekintésre ezekről a kézben tartható súlyemelő eszközökről. Nincsenek kétségeim, hogy talán átsiklottam ennek a fejlődéstörténeti mesének bizonyos részletein, örömmel fogadom a kiegészítéseket.
Haltérek, egykezes súlyzók, és egyéb korai eszközök
Habár az ősi egyiptomiak, kínaiak, indiaiak és talán mások is űztek ellenállásos edzést, hagyományosan a görögöknek tulajdonítják a modern súlyemelő eszközök őseinek a használatát. Norman E. Gardiner könyve, az Atlétika az ókorban szerint, a földön ahol a progresszív ellenállásos erőedzés úgynevezett apja, a borjút cipelő Milón is élt, a kr.e V. században három különböző súlyt használtak. A diszkoszt és a javelint távolba hajításra használták, míg a kézben tartott altér vagy haltér a távolugrásban és a gyakorlásban volt segédeszköz. „Valójában,írja Gardiner, [a halter gyakorlatok] lehet, hogy a zenei gyakorlásban szerepeltek, mert, ahogy látjuk, az ütemet rendszerint egy fuvolás adta. Az ugró súlyokat a kézi súlyzóhoz nagyon hasonlóan használták (…) gyakran láthatunk atlétákat olyan pózokban lendíteni ezeket, ahogy aligha van bármi köze is az ugráshoz.” Gardiner szerint Antyllos írásaiban három különböző haltérral végzett gyakorlattal találkozhatunk: „a karok behajlításával és kinyújtásával, ami erősíti a karokat és a vállakat;” egy kitöréses gyakorlattal, amikor a haltért kéz távolságra a törzs előtt tartják, és egy olyan gyakorlattal, amelyben felváltva hajlítják és egyenesítik ki a törzset.
A haltéreknek mind a megjelenése, mind az összetétele nagyon változatos volt, a modern történészek által ókori görögségneknevezett kultúrában. John Blundell, 1864-ben megjelent könyve Az izmok és történetük szerint Pausanius „úgy írta le a haltéreket, mint amik kerek, vagy hosszúkás nem teljesen kerek alakúak, és használatuk közben az ujjak úgy helyezkednek el, mint a pajzsok fogantyúján.” Blundell azt is megemlíti, hogy további antik szerzők „emlegetik a viasz használatát, ezzel kapcsolatban (…) a birkózócsarnokban haltérnek hívták őket, és hogy még nehezebbek legyenek, ólomreszelékkel voltak beszórva.” Szintén nála olvashatjuk, hogy bizonyos ókori szövegek a haltér kifejezést használják arra a fegyverre, amellyel Dávid elpusztítja a bibliai óriást, Góliátot, ami azt sugallja, hogy az eszközt dobták vagy hajították parittyával.
A Krisztus utáni II. században jelentette meg gondolatait az edzés terápiás előnyeiről a görög orvos Galénosz a De Sanitate Tuenda-ban (Az egészség védelméről). Ez jelentős orvosi könyv volt egészen a XIX. századig. Galénosz megemlíti a haltérek használatát különböző ugró gyakorlatoknál (távolugrás, magasugrás, felugrás valami alacsony helyről magasabbra, stb.), és leír olyan gyakorlatokat is, amelyek magukban foglalták nehezített felszerelések cipelését a vállon, fejen és lábon. Blundell szerint ezeket a „testi” súlyokat (plummet, láthatóak a csatolt illusztráción) nehezéknek hívták és a test rendszeres megerősítéséhez használták. Galénosz ajánlja a fából készített eszközök használatát is; egy darab fa „amihez egy darab ólmot csatolunk” jól használható köszvényes betegségeknél, amíg a páciens eléggé meg nem erősödik, hogy nehezebb eszközöket használjunk.
Ahogy a kultúra legtöbb aspektusa esetében, a rómaiak az edzés módszereit és eszközeit is átvették a görögöktől. Hadkedvelő természetük miatt a római férfiak inkább a katonai kiképzés részeként edzettek, mint önmagában az atletikus hősiességért. Érdekes, hogy egy a Krisztus utáni IV. században készült szicíliai mozaik a Piazza Armeriná-n azt sugallja, hogy a római nők használhattak haltéreket az edzéseikben. Bár a történészek nem biztosak benne, hogy táncosoknak, vagy női atlétáknak állít emléket a mozaik, az nem kétséges, hogy a bikinibe öltözött nő a csatolt illusztráción kézi súlyzókat tart.
A rendszeres testgyakorlás a Római Birodalom széthullásával jelentősen lehanyatlott, de Galénosz írásai fennmaradtak és sikeresen életben tartották az ellenállásos edzés ideáját. 1531-ben, Thomas Elyot könyvében (Boke Named the Governor) sürgeti reneszánsz kortársait, hogy edzéssel kapcsolatos javaslatokért Galénosz könyvéhez forduljanak. Az otthoni edzéshez meg kellene próbálni sétálni „súlyokkal dolgozni, amelyek ólomból vagy más fémből készülnek és a latinok altérnek (haltér) hívták őket; emelni és hajítani nehéz köveket vagy rudakat, teniszezni és más hasonló gyakorlatokat végezni” A reneszánsz más szerzői is említést tettek az ellenállásos edzésről. A francia filozófus Rabelais (1484-1553) például fantasztikus erőmutatványokat ír le, amelyeket képzelt karaktere, Gargantua hajt végre, a testedzés művészeteként. A német nevelő Joachim Camerarius 1544-ben megjelent műve a Dialógus a Gimnasztikáról szintén említi a súlyokkal való edzést. I. Elizabeth korában John Northbroke írt egy értekezést a szerencsejátékok és a tánc ellen, amely azt javasolja a fiatalembereknek, hogy „dolgozzanak ólomból vagy más fémből készült súlyokkal.”
A XVI. században, Montaigne a híres francia esszéista nagy erejű embernek írta le az édesapját, „egyenes tartású, arányos alkatúnak,” aki rendszeresen végzett edzésekkel szándékosan törekedett arra, hogy erős és fitt legyen. Montaigne szerint az apja „üreges rudakat szokott használni … melyek ólommal voltak megtöltve, ezzel szokta edzeni a karját, azért, hogy jobbá váljon a rúd hajításában, a szánhúzásban, póznavetésben és a vívásban.” Montaigne azt is leírja, hogy az apja „ólommal talpalt cipőket” is viselt, ami úgy gondolta, segíti, hogy jobban ugorjon és hatékonyabban fusson.
Messze a legfontosabb reneszánsz szöveg az edzéssel kapcsolatban Hieronymus MercurialisA testgyakorlás művészetéről c. műve, melyet Velencében adtak ki először 1569-ben. Ezt az erősen
illusztrált szöveget, ami alapvetően az orvoslásról és az edzésről való antik gondolatok gyűjteménye, több mint 100 évig újranyomtatták, megjelent 1573-ban, 1587-ben, 1600, 1614-ben és 1672-ben. A testgyakorlás művészetéről szerzője volt a reneszánsz leghíresebb orvosa. Padovában tanult, szolgált, mint II. Miksa német-római császár személyes orvosa, aki 1573-ban egy sikeres kezelés után lovaggá ütötte öt. A testgyakorlás művészetéről vezetett be a nyugati gondolkodásba több olyan edzés alapelvet, melyek a testgyakorlás kortárs megközelítésére is hatással vannak. A könyv újraélesztette az érdeklődést Galénosz és az antik görög edzésmódszerek iránt, és számtalan illusztrációja (bár grafikailag kezdetleges a mai sztenderdek mellett) sugall egy olyan testi ideált, amely csak szisztematikus, ellenállásos edzéssel érhető el. Az orvoslás történész L. H. Joseph jegyzi meg a Testgyakorlásról kapcsán, hogy „Valójában a következő évszázadok minden könyve a gimnasztikáról (testedzésről) Marcurialis e standarddá vált könyvén alapul.” Marcurialis többféle edzésmódszert és eszközt is javasol. Megvitatja a sétálás, a diszkoszvetés, a kötélmászás és a labdajátékok előnyeit. Céltudatos edzéshez ajánlja a homokkal töltött nehéz labdákat – a modern medicinlabdák előfutára – a haltéreket és egykezes súlyzókat. Mercurialis szövegének egyik legfontosabb részlete a kézi súlyzók alakjáról szóló. Nem íveltek, mint az antik haltérek, a Mercurialis-nál leírt kézi súlyok olyanok, mintha két kúpos piramis lenne a fejénél összeillesztve. Megemlíti a Galénosz által századokkal korábban leírt tabula plumb [plummet, „testi” súlyok] használatát is, melyek kőből vagy ólomból készített nehéz lapok.
A XVIII. század elején Mercurialis erőfeszítése, hogy felélessze az ókori görögök edzésmódszereit kezdett kifizetődni. Az egykezes kézi súlyzóval való gyakorlatok az edzés elfogadott részévé váltak. Joseph Addison (1672-1719) az angol költő és esszéista írja a magazinjában, a The Spectator-ban, hogy a súlyzós gyakorlatokat „egy kiemelkedő műveltséggel megírt latin értekezésből” tanulta. Ez a megjegyzés is a Mercurialis iránti tiszteletére utal. 1711. július 12-én ezt írja Addison: „Amikor néhány évvel fiatalabb voltam, mint most, egy sokkal fáradságosabb szórakozással foglaltam el magam (…) ezt úgy hívták ott (…), hogy árnyékboksz, ez két pálca lóbálásából állt, mindkét kézben markolva egyet, a pálcák mindkét végén pedig ólomnehezék volt. Ez megnyitja a mellkast, edzi a végtagokat és megadja a férfinak a boksz minden örömét, az ütések nélkül.” Habár Addison-nak ez a leírása ezekről a kézben tartott eszközökről, egybeesik a modern felfogásunkkal, hogy mit tekintünk egykezes kézi súlyzónak [dumbbell], ő nem alkalmazza ezt a szót ezekre a fából és vasból készült eszközökre.
Ám a The Spectator ugyanezen számában leír valamit, ami egy teljesen más típusú egykezes súlyzós edzésnek hangzik. „Részemről, amikor a városban vagyok” – írja, „minden reggel egy órán át gyakorlatokat végzek egy súlyzóval [dumb bell], ami a szobám egyik sarkában van elhelyezve, és ez még nagyobb örömmel tölt el, hiszen a legtökéletesebb csöndben ad meg mindent, amire szükségem van. A háziasszonyom és a lányai már olyan jól ismerik az edzéseim idejét, hogy sosem jönnek a szobámba, nehogy megzavarjanak, miközben kolompolok [ringing].” Sajnos, hogy mit akart ezzel Addison mondani, ma már nem világos. Vajon egy olyan eszköz lengetésére gondolt, amely megjelenésében és használatában hasonló a modern súlyzókhoz, vagy egy olyan eszközre gondol, amely jobban hasonlít egy kézzel tartott harangra? Vajon a korai egykezes súlyzók valóban olyanok voltak, mint amit a nevük sugalmaz [dumb bell – néma harang] – harang alakúak, abból az anyagból öntve, mint a kézi harangok, csak vagy tömörek, vagy harangnyelv nélküliek, és így némák? Habár minden sporttörténész, akinek csak feltettem ezt a kérdést, azt mondta, hogy ez a legvalószínűbb magyarázat a szó eredetére, én nem találtam semmiféle feljegyzést vagy utalást arra, hogy az emberek bármiféle edzést végeztek volna harang alakú eszközökkel 1830 előtt, és addigra már a dumbell kifejezéssel arra utaltak, amire ma is.
Valójában az egyetlen értekezést találtam, amiben harang formájú eszközöket használnak szándékosan edzésre, egy 1831-es név nélkül kiadott szöveg a nők edzéséről. A címe: A Course of Calisthenics for Young Ladies in Schools and Families with Some Remarks on Physical Education [Ifjú hölgyeknek szánt útmutató a callisthenicshez, megjegyzésekkel az iskolai vagy családi körben történő testneveléshez]. Ebben a könyvben a szerző leír egy ritmikusan végzett calisthenics gyakorlatot, amelyhez kis harangokat használtak, ebben a spanyol lépésnek végzett gyakorlatban, használták a harangokat, nem némán [dumb], de harangnyelv nélkül. A harangok fogantyúja fából készült, és az egész körülbelül egy fontot [0.45 kg] nyomott. Ezeket ritmikusan egymáshoz ütötték, így hangot is adtak. Ahogy Addison használta a dumb [néma] kifejezést a második idézetben, valószínűleg a dumb-bell egy mára már archaikus használatára utal, amit az Oxford angol szótár, úgy határoz meg, mint egy olyan berendezés, amit úgy lehet lendíteni, mint egy templomi harangot, de harang nélkül, tehát hangtalanul lehet vele végezni a testgyakorlatot. David Webster könyve a Játék a vassal szerint, valamikor ehhez hasonló eszközt használtak Lord Sackville birtokán az angliai Knowle-ben. „A csigaszerű szerkezetnek négy karja volt, mindegyiknek a végén egy nehezített gömbbel, mint egy hagyományos egykezes kézi súlyzónál. Habár ez a csiga szerkezet hasonló volt a templomi harangokhoz és a kézi súlyzók a csengettyűkhöz, egyik sem csengett vagy harangozott, ezért hívták őket néma harangoknak.” Webster még azt is hozzáteszi, hogy „ezeket a csigákat használták, amikor valaki elkezdte tanulni a harangozást, ebben az esetben a harangnyelv hátra volt kötve, így némán harangoztak.” Az, hogy ezek a kézi súlyzó szerkezetek [dumbell machines] mennyire voltak elterjedtek ismeretlen.
A kifejezés kétféle használata nehézzé teszi, hogy felbecsüljük a dumbellre vonatkozó XVIII. századi hivatkozásokat. Mindazonáltal még Benjamin Franklin fennmaradt levelei is azt sugallják, hogy az, amit mi súlyzós edzésként ismerünk fel, fontos szerepet töltött be Franklin mindennapjaiban. Egy a fiának írt levélben 1772. augusztus 19-én azt állítja, hogy jobban szereti a kimerítő gyakorlatokat, melyeket rövid idő alatt el lehet végezni. Az elvégzett munka mennyisége, írja Franklin, megítélhető a testben keletkező hő mennyiségéből. „Több munkát jelent egy mérföldet lovagolni, mint 5 mérföldet kocsikázni és egy mérföld séta több, mint öt mérföld lovaglás.” A súlyzós edzés kiváló mód a test hőmérsékletének megemelésére. „Ezt használva 40 lendítéssel felgyorsítottam a pulzusomat 60-ról 100 ütésre percenként (egy második órával számolva), és azt feltételezem, hogy a testhő általában együtt emelkedik a pulzus gyorsulásával”. Egy másik levélben, 1786-ban, 80 éves korában, egy barát érdeklődésére, aki a hosszú életről faggatta azt válaszolta, hogy „mértéktartóan élek, nem iszom bort, és minden nap végzek súlyzós [dumb-bell] gyakorlatokat.” Ugyan a „40 lendítés” azt sugallja, hogy egy kézben tartott eszközről van szó, még sincs erre egyértelmű bizonyíték. John Paugh 1728-ban kiadott könyve (A physiological, Theoretical Treatise on the Utility of Mascular Exercise for Restoring the Power of the Limbs) kielégítőbb bizonyítékot kínál a kézi súlyzók használatára, ez úgy írja le az egykezes súlyzókkal végzett gyakorlatokat, ahogy mi is használjuk őket. Ugyanígy tesz Joseph Strutt is az 1802-ben kiadott Sports and Pastimesof the People of England-ben. Strutt idéz Northbroke-tól és egy részt Addison esszéjéből is, ahol a kézi súlyzóról ír. Strutt arra a következtetésre jut, hogy az ilyen típusú gyakorlatokat „néha manapság is gyakorolják, és súlyzóval való harangozásnak nevezik [ringing of the dumbells].”
A XIX. század elején az ellenállással végzett edzés kezdett az iskolai testnevelés részévé válni. J. C. F. GutsMuts 1802-es Gymnastics for Youth c. írása egy érdekes leírást tartalmaz egy eszközről, ami a „Weaver-pálcá”-hoz hasonló, ahhoz az eszközhöz, amit a XX. századi emelők használtak a csukló és az alkar erejének teszteléséhez. GutsMuths eszköze egy pár hat láb hosszú fa pálcából állt és rendszeres távolságokban bemetszések voltak rajta. Mindegyiknek volt egy hat hüvelykes fogantyúja. Egy vagy két fontos súlyt függesztettek fel a rovátkáknál és tették egyre távolabb a rúdon, ahogy a csukló és a váll erősödött. Míg a Weaver pálca-tesztben az az elvárás, hogy a kéz legyen kinyújtva a test mellett, így a súlyt a csukló megfeszítésével kell felemelni, GutsMuths eszközét inkább az oldalemeléshez hasonlóan használták. „A gyakorlatot végző személy egyenesen áll, a mellkasát kiemelve, mindkét kezében egy-egy pálcát tart egyenes kézzel, lassan felemeli őket, mindkettőt egyszerre, egy kicsivel vízszintes fölé, majd hasonló módon leereszti. A gyakorlat ismétlésénél a súlyt egyre távolabb teszik (messzebb a testtől), egészen addig, amíg a karok ereje engedi.” A felsőtest erejének további növeléséhez GutsMuths ajánlja még, hogy tartsunk homokzsákot vagy kartávolságra a váll előtt kinyújtva, vagy oldalra kiemelve a karokat kereszt pozícióba, vagy a kezeket a test mellett leengedve.
1828-ra Charles Beck, a német testnevelő, aki elősegítette a német gimnasztika eljutását az Egyesült Államokba, már úgy kezdhette a kézi súlyzóval való gyakorlatok leírását klasszikus művében (A Treatise on Gymnasticks), hogy „ezek (az egykezes súlyzók) jól ismertek és így nem kívánnak külön bemutatást.” A gimnasztikai rendszer, melyet Beck segített eljuttatni Amerikába, egy fiatal, német, iskolai tanító Frederich Ludwig Jahn erőfeszítéseiből nőttek ki. GutsMuths könyvét és a görög atléták edzését példaként használva Jahn szabadtéri edzéseket tartott önkénteseknek, hallei iskolájához közel 1809 körül. Az ő korai erőfeszítéseiből nőtt ki a német gimnasztika vagy torna, egy edzésmódszer, amely a kezdetektől magában foglalja az ellenállással végzett edzés bizonyos formáit.
Beck könyve, mely nagymértékben felelős a német rendszer amerikai bemutatásáért, 17 kézi súlyzóval végzendő gyakorlathoz ad útmutatást, leírja a rovátkolt rúdon lévő súly és a homokzsák használatát GutsMuths alapján, és két újdonságot is tartalmaz. Egy állítható súlyt a dynameometront, és a súllyal nehezített rúd emelését. Beck ezt az utóbbi felszerelést úgy írja le, mint egy nehéz kar, vagy mérlegrúd, amelyhez egy gyűrű alakú fogantyút csatolnak. A rudat egy körülbelül 3 láb magas állványra teszik, a gyűrűt egy kézzel fogják „nyújtott karral tartják, míg a rúd elmozdul a gravitációs középpontjából, olykor súllyal nehezítik.” Nem világos a leírásból, hogy Beck szerint a fej fölött kell kinyújtani a kart, mint egy nyomásnál vagy, és ez a valószínűbb, a test előtt, mint egy elemelésnél (deadlift).
A Beck által leírt dynameometron egy nehéz faládából áll, mely 3 hüvelyk magas és az alapja egy körülbelül 15 hüvelyk szélességű négyzet. A dobozban 144 1×1 hüvelykes rekesz van, melyekbe azonos méretű ólomsúly helyezhető, hogy variálja a terhelést. A doboz közepén található négy rekeszt eltávolították, hogy helyet adjon a doboz tetején található fogantyúnak. Beck nem fejti ki, hogy hogyan lehet ezt használni, csak annyit mond, hogy két dynameometront kell használni egyszerre, hogy egyensúlyban tartsuk a testet. Az, hogy vajon széleskörűen használatos volt- e ez a két eszköz, nem tudjuk. Úgy tűnik, hogy ezek az első ellenállással működő eszközök, melyeket specifikusan arra terveztek, hogy a variálható súlyzó ideáját testesítsék meg.
Folytatása következik…
 |
| Elementary School Class on Native American Culture. Female students exercising with dumbbells, Western High School,. Washington, DC, 1899 |