Az előző rész, az egykezes súlyzó története után íme a következő etap, az indian club történetéről.

 

Az indiai bunkók

 

A XIX. század elején egy új ellenállásnak használható eszköz jelent meg Angliában, Amerikában és a kontinensen: az indiai bunkó [Indian club]. A XVIII. század végén a hivatásos angol katonák, akik Indiában állomásoztak, ledöbbentek az indiai katonák és rendőrök erőlétén és izmosságán. Az ő további érdeklődésük vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy az indiaiak kivalló fizikai kondíciója különböző fából készült bunkókkal való rendszeres edzésnek az eredménye. Egy angol hivatalnok korabeli beszámolója szerint: „A csodálatos bunkó gyakorlatok az egyik leghatékonyabb atlétikai tréning, melyet bárhol is csinálnak. … általánosan elterjedt egész Indiában … Nagyra értékelik a helybéli katonák, rendőrök és mások, akiknek a kasztja szükségessé teszi, hogy vészhelyzetben komoly fizikai erőt fejtsenek ki.”  
Természetesen sok primitív kultúra nagyra értékelte, ha valaki képes volt nagy bunkókat emelni és lendíteni. A különbség, hogy Indiában és Perzsiában az, ami eredetileg egy túlélési taktika, a testedzés rendszerévé fejlődött, melyet generációkon keresztül továbbadtak, és még a XX. század végén is használnak. 
 
Joseph Alter antropológus 1992-es könyvében (A birkózó teste: Identitás és ideológia Észak Indiában) részletesen vizsgálta a testedzésnek e több száz éves formáját. Azt írja: „A jon (Indian club) lengetése egy művészet, mely hasonlít a birkózáshoz. Egyes akharák (csoportok) csak a jori lengetéssel foglalkoznak… a birkózó akharákban az edzésprogram része a jori-lengetés is. A jori akharákban a lengetés maga művészet. A lendítés mozdulata a kezdetétől a végéig gondosan koreografált.” Helyszíni kutatása során Alter tanúja volt, amikor egy birkózó egy 80 kilós jorival tartott lengetés bemutatót. A másik súlyként használt eszköz, amit Alter használatban látott Észak Indiai tartózkodása alatt a gada. Egy „…nehéz, kerek kő, melynek a súlya 10 és 60 kiló között bármekkora lehet, hozzákapcsolva egy egy méter hosszú bambuszrúdhoz.” A gadát „ugyanúgy lengetik, mint a jorit,” írja Alter „kivéve, hogy egyszerre csak egyet használnak” és megengedett két kézzel fogni. Alter szerint „Azok, akik rendszeresen lendítenek a jorikkal és a gadákkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a megmozgatott súly nagyságának, mint a lendítések … puszta számának.
 
 
Amikor az angol hadsereg eldöntötte, hogy bevezetik az indiai bunkóval való edzést, mint a fizikai kiképzés részét a XIX. század elején, nem követték az indiai hagyományt, és használták egyrészt a könnyű bunkókat a hajlékonyság és a gyorsaság fokozására, és a nehezeket, az erő és az izomtömeg növelésére. E helyett, ahogy Sim D. Kehoe megfigyelte 1866-ban, amit az angol hadsereg bevezetett „az egy callisthenic gyakorlat,könnyű bunkókkal … kombinálva néhány hagyományos svéd nyújtó gyakorlattal, inkább figyelve a mellkas megnyitására, a test hajlékonnyá tételére és arra, hogy szabadabbá tegyék az izmokat, mint az erőfejlesztésre vagy arra, hogy bármilyen nagyobb előnyre tegyenek szert, mint más könnyű gimnasztikai gyakorlatokkal.”

 
Donald Walker a British Manly Exercise(1834) című könyv szerzője a felelős az indiai bunkó gyakorlatok megismertetéséért Európában és Amerikában. Valószínűleg a British Manly Exercise volt a legnagyobb hatású edzéssel foglalkozó könyv a XIX. században. A könyv különböző helyekről összegyűjtött információk tárháza az urak által végezhető testgyakorlásról, így tartalmaz egy összefoglalót a brit hadseregnél is használt könnyű bunkóval való higgadtabb gyakorlásról, és leírásokat sokkal bonyolultabb és erőteljesebb club rutinokról. 1835-ben Walker még egyszer hozzájárult a bunkókkal való edzés történetéhez, az indiai jogar bemutatásával nőknek szóló edzés művében (Exercises for Ladies Calculated to Preserve and Improve Beauty). Ez a jogar [sceptre] egyszerűen egy kisebb és díszesebb verziója az indiai bunkónak, körülbelül 2 fontos súlyú. Walker nagyzolóan csak „a testedzésben valaha volt leghasznosabb és legszebb gyakorlatnak” nevezte a jogar-gyakorlatokat, azt is hozzátéve, hogy „hatalmas előnyük van a dumbell-gyakorlatokhoz képest nők számára.” 
 
Habár az indiai bunkókat elsősorban a Walker első két könyvében népszerűsített módon használták, tehát könnyű clubbokal calisthenics gyakorlatokat végeztek, 1850-ben a londoni ’Professor Harrison’ védnöke lett az általa Mugdahnak nevezett nehéz bunkókkal való edzésnek. 1852. augusztus 14-én ezt írta az Illustrated London News:
 
Ahogy megtudtuk, Mr. Harrison 3 éve kezdte el először használni a bunkókat, amikor is az izomzata nem volt jelentős vagy kiemelkedő. Ezek voltak az adatai: mellkas – 37.1/2 hüvelyk [95.25 cm], bicepsz – 13. 7/8 hüvelyk [34.8 cm], alkar – 13.1/4 [33.27 cm]. A kezdő súlyok, amikkel Harrison dolgozott 7 fontosak [3.18 kg] voltak innen emelte fokozatosan, hogy mostanra már teljes könnyedséggel tudjon kezelni két 37 fontos [16.78 kg] bunkót a legnehezebb, pedig amit használ 47 fontos [21.32 kg]. Ezen gyakorlatok hatására a felhasználó adatai így változtak: mellkas – 42.1/2hüvelyk [106.93 cm], bicepsz – 15hüvelyk [38.1 cm], alkar – 14 hüvelyk [35.56 cm]. Ugyanekkor jól láthatóan fejlődött a váll, és az ágyéki izmok, amelyek gyengék voltak, amikor elkezdte használni a bunkókat, most jól fejlettek és erősek. Röviden: a törzs összes izma jelentősen fejlődött ezektől a gyakorlatoktól.


 

Harrison jól ismert tornatanár volt Londonban, akit a királynő is kitüntetett fizikai bátorsága miatt. Írt egy rövid edzés útmutatót, Indian Clubs, Dumb-bells and Sword Exercises címen, és 1861 körül találkozott Sim D. Kehoe-val, egy New York-i felszerelés gyártóval, akit annyira lenyűgözött, hogy látta Harrisont használni az óriási bunkókat, hogy ünnepélyesen megfogadta, amikor visszatér Amerikába, elterjeszti ott a nehéz clubokkal való edzést.
 
1862-ben Kahoe nyitott egy boltot és elkezdte gyártani a bunkókat New Yorkban. Hogy terjessze az igét Kahoe, mint más merész üzletemberek is, ingyenes mintapéldányokat küldött prominens személyeknek, bízva a pozitív visszacsatolásban. Például John C. Heenan a polgárháború korának híres bokszolója ezt írta Kahoe-nak: „Az edzéscélokhoz való segítségként és a kar, csukló és kéz de tulajdonképpen a teljes izomzat erejének növelőjeként, nem ismerek más eszközt, ami a bunkókhoz fogható, Amerika új szokásává fog válni.” Ulysses S. Grant, Washingtonból, írt köszönőlevelet Kahoe-nak egy készlet rózsafa kézi súlyzóért és bunkóért „Kérem, fogadja köszönetemet, hogy megemlékezett rólam, és különösképpen a fiukét, akik nagyon fogják élvezni, és rengeteget fognak profitálni a használatukból.”
 
 

 

1866- ban Kahoe kiadta a The Indian Club Exercise cimű, gyönyörűen illusztrált könyvét, amely egyrészt könnyen követhető edzésprogramot tartalmazott, mind férfiaknak, mind nőknek, másrészt pedig egy fizikai tanulmánysorozatot a nehéz indiai bunkókkal való edzés előnyeiről. Kahoe könyvének két aspektusa is nagy jelentőséggel bír. Az egyik, hogy megkülönbözteti a bunkók két típusát. Az egyik típus a rövid és könnyű bunkók, ezek 1 és 4 font közöttiek (kb. 0.5 és 2 kg), ezeket használják a Donald Walker és az amerikai Dio Lewis által népszerűsített callisthenics gyakorlatokhoz, ezeket ütőnek (bat) nevezi. A másik típus a „hosszú bunkó, vagy valódi Indian Club.” A hosszú bunkók között is lehetnek eltérések a megjelenésükben, de a hosszúknak 24 és 28 hüvelyk [60.96 – 71.12 cm] között kell lennie és a súlyuk legalább 4 font (1.81 kg). A legtöbb kezdőnek megfelel egy 10 fontos [4.54 kg] club. Kahoe könyvének másik említést érdemlő aspektusa a bunkó versenyek és bemutatók leírása. 1866. május 1-jén egy tömör aranymedált kapott a New York-i J. Edward Russell, a Tiffanytól. Kahoe szerint a bírák Russellt találták a legjobb bunkólengetőnek egy gimnasztikai versenyen Irving Hallban. Egy másik eseményen, írja Kahoe, Charles Benett, a kaliforniai Herkules, tartott bemutatót, ahol 20 fontos súlyt használt több különböző gyakorlathoz, és könnyedén megtartott egy-egy 52 fontos bunkót kartávolságnyira, mindkét kezében. Egy rajz Benettről „fényképről másolva” ad némi utalást, hogy az ilyen mutatványok hogyan lehetségesek. A felsőtestének nagy, jól definiált izomtömege nagyon szokatlan a XIX. század közepén. 
Folytatjuk a sorozat befejező részével, mely a barbell eredetét vizsgálja majd.