Jan Todd:

MILÓNTÓL A MILÓIG, AZ EGY- ÉS KÉTKEZES SÚLYZÓ ÉS AZ INDIAI BUNKÓ TÖRTÉNETE

 

3. rész

1861-ben Thomas Wentworth Higginson, miniszter és a testedzés szószólója, írt egy cikket a köztiszteletben álló Atlantic Monthly-ba, Gimnasztika címen. Higginson cikkének középpontjában egy német típusú gymnasium [edzőterem, gym] világturnéja állt, amilyen létesítményekre Higginson szerint nagy szükség lenne Amerika szerte. Az olvasók bepillantást nyerhettek egy eszközöket nem használó callisthenics órába, Higginson körbevezette őket a gimnasztikai területen, elmagyarázta, hogyan használják a létrákat, a lovat, a párhuzamos korlátot, majd megmutatta az indiai bunkókat és jogarokat. Miután elmagyarázta ezek előnyeit, az olvasóit a „méret szerint sorba rakott vasakhoz” vezette, egy egykezes súlyzó [dumbbell] tartóhoz, ahol 4-től 100 fontig [1.8-tól 45.36 kilóig] sorakoztak a súlyok. A dumbell, írja Higginson elragadtatottan, „teljes atlétikai felszerelés, a lehető legkisebb helyen, egy gimnasztikai sűrítmény.” Egy 50 fontos [22.68 kg] egykezes súlyzóval, vagy egy párral, amelyek fele akkora súlyúak, egy férfi meg tudja dolgoztatni testének majdnem minden izmát fél óra alatt.
George Barker Windship
A bemutatás végén Higginson a health liftről számol be [a deadlift – elemelés, felhúzás eredeti neve], amelyet ekkoriban Dr. George Barker Windship, a Harvardon végzett orvos, előadó, edzőterem tulajdonos, profi erősember népszerűsített. Higginson csak dicsérte a nehéz súlyok emelésének alapelveit, és ezek a dicséretek, Windship növekvő népszerűségével együtt, elősegítettek egy emelő és testépítő robbanást az 1860-as évek elején. Egyre több férfit találunk Windship mellett, akiket az érdekel, hogy mekkora súlyt képesek felkapni, megemelni.
De mi az, ami hiányzott, ebből a nyilvánvalóan remekül felszerelt teremből? A súlyzórudak. Nincs egyetlen említése sem ennek az eszköznek, sem Higginson cikkében, sem más angol nyelvű könyvben 1860 előtt. Habár a nehéz súlyok emelése már elterjedt volt ekkorra, vasból készült egykezes súlyzót könnyen be lehetett szerezni a vaskereskedésekben, a súlyzórúd még ismeretlen volt az Atlanti óceán innenső partján. Hogy megtaláljuk az eredetét, Európába kell átnyúlnunk, ahol profi erősemberekkápráztatták el a közönségüket erőmutatványaikkal, legalábbis a XIX. század elejétől. Elsősorban pedig Franciaországban kell keresgélnünk, ahol ezen profik egyike – Hippolyte Triat – otthagyta a porondot és a rivaldafényt, hogy megnyissa a világ legnagyobb edzőtermét.
Hippolyte Triat egy kis faluban, Saints-Chaptes-ben született, Franciaországban, 1813-ban. Cigányok nevelték fel, és utazó akrobataként dolgozott 15 éves koráig, majd körülbelül hat évet járt iskolába, mielőtt úgy döntött, hogy visszatér a színpadra, erősemberként. 22 éves korára 5’10 1/2 hüvelyk (179 cm) magas és 200 font (90 kg) súlyú volt, ami nagy emberré tette a XIX. század elejének mércéje szerint. 1840-ben, az előadások bevételéből gondosan összespórolt tökéjéből, Triat nyitott egy edzőtermet Brüsszelben, amit 1849-ig vezetett. Aztán Párizsba költözött és ott megnyitotta az egyetlen korábbihoz sem hasonló gymnásiumát. Ennek megközelítőleg 9500 négyzetláb [882,5 négyzetméter] volt az első szintje, és két sor erkélye is volt a nézők számára. Párizs legválogatottabb közönsége iratkozott fel hozzá órákra. 
Habár, nem ő találta fel őket, egy Triat terméről készült illusztráción tűnnek fel az első gömbölyű végű súlyzórudak, amely a francia történész Edmund Dasbonet könyvében (Les Rois de la Force, Az erő királyai, 1854) jelent meg. Ahogy láthatjuk a képről csatolt nagyított felvételen, Triat termének falai kétkezes súlyzókkal voltak borítva, amelyek úgy tűnik, mind egyforma méretűek. Egy reklámcélokra szánt brossurában Triat úgy írta el ezeket az eszközöket, mint „rudak hat kilós gömbökkel” („Barres A Spheres De 6 Kilos”), habár a felszerelések listáján szerepelnek „nagy egykezes súlyzók és kétkezes rudak” („Gros Halteres et Barres a Deux Main”) is. Hogy ezek a súlyzók milyen nehezek voltak, és hogy lehetett-e növelni a súlyukat nem ismert, de beszámolók szerint Triat-nek volt 200 font (90.7 kg) fölötti egykezes súlyzója. Triat új vállalkozásának emblémájára egy gömbölyű végű súlyzórúd került, medállal és szalaggal, ami arra utal, hogy az új súlyzónak fontos szerepe volt a gymnasiumban és az edzésrendszerben. A terem mottója szerint „Az ember újjászületéséért.”   

 

A 6 kilós gömb végű rudakat csoportos edzéseken használták. Montaigne kora óta használtak különböző típusú pálcákat és könnyű rudakat kimondottan edzés céljából, mind férfiak, mind nők. Például Nicholas Andry 1743-as edzésről szóló kézikönyvében az Orthopediában láthatunk egy fiatal nőt, aki fabottal edz. Ahogy a callisthenics gyakorlatok népszerűsége növekedett a XIX. század elején, a könnyű pálcák és az egykezes súlyzók váltak a legelterjedtebb eszközökké a csoportos edzéseken a nőknél és a férfiaknál egyaránt. A Mount Holyoke egyik női növendéke írta 1837-ben érkezésük kapcsán „pálcák … nem varázspálcák, de azért elég fontosak, mindkét kézzel megragadjuk, és különböző módokon mozgatjuk, a fejünk felett tartjuk, magunk előtt, magunk mögött, stb.” Edgar Mueller szerint, egy német edzésrendszer, a Turman, szintén tartalmazott gyakorlatokat vaspálcákkal, amelyek 1 méter hosszúak és két-három kilósak voltak. Mueller azt állítja, ezeket a vasrudakat (Eisenstäbe) GutMuths vezette be először és „különböző kétkezes emelésekhez használták őket, leginkább nyújtott kézzel végzett gyakorlatokban (maguk előtt, fej fölött és maguk mögött).”
Nem tudjuk, hogy Trait az ötletet ezekhez a fix súlyú barbellekhez, az említett fa- és fémpálcákból merítette-e, de az biztos, hogy hatást gyakorolt a XIX. század második felének fából készül pálcáinak formájára. 1860 után a pálcákat gyakran ábrázolják kis fa gömbökkel a végükön. Például Professor Harrison edzésről szóló ismertetőjében a francia dumbell feltalálójaként Trelar van feltüntetve, aki Harrison szerint meghonosította a fa eszközt a Francia hadseregben. Onnan terjedt el a francia iskolákban is. Dewitt könyve az1870-es Athletic Exercises for Health and Strength szintén francia dumbellként hivatkozik a végén gömbökkel felszerelt farúdra. 
A barbell kifejezés első használata egy kevéssé ismert 1870-es műben található (Madamme Brennar’s Gymnastics for Ladies, A Treatise on the Science and Art of Callisthenics and Gymnastic Exercises). Madame Brennar szerint, aki Londonban vezetett egy edzőtermet (gymnasiumot), ahol a nők nadrágban edzettek, a ’Bar-Bell’ „egy olyan eszköz, ami részben a bot, részben pedig a ’Dumb-bell’ tulajdonságaival rendelkezik.” Úgy írja le az eszközt, mint ami 4 és 6 láb (1.22 m – 1.83m) közti hosszúságú, vastagabb, mint egy átlagos fa [edző] pálca és fa gömbök vannak mindkét végén. Nincs érzékelhető különbség Brennar ’barbellje” és Harrison ’francia dumbellje’ között. Számos további XIX. század végi gyakorlatgyűjtemény is barbellként hivatkozik ezekre a fa felszerelésekre.
Habár Triat könnyű, fix súlyú súlyzórudakat használt a csoportos edzésein az 1850-es években, úgy tűnik, az eszköz a század végéig nem lett túl népszerű. Edgar Mueller és Edmund Desbonnet, a súlyemelés szakértői egyöntetűen állítják, hogy az osztrák Karl Rappo volt az első hivatásos erősember, aki gömb végű súlyzórudakat használt a fellépésein. Keveset tudunk Rappo életéről, azt kivéve, hogy Innsbruckban született 1800-ban, és Moszkvában halt meg 1854-ben. Ha figyelmesen szemügyre vesszük Desbonnet könyvét, a Les Rois de la Force-ot, akkor sok képet találunk a XIX. század elejéről, egykezes súlyzókról, ágyúkról, láncokról és súlytömbökről. Azonban a kétkezes súlyzó nem jelenik meg az illusztrációkon egészen addig, amíg Desbonnet el nem kezdi egy az 1880-as években tevékenykedő erősember bemutatását. A vas súlyzórudak hiánya valószínűleg inkább a beszerzés és az öntés nehézségeiből ered, és nem a kemény edzés iránti érdeklődés hiányából. Ahogy Desbonnet könyve is tanúsítja, számos európai férfinak volt karrierje erősemberként, és rajtuk kívül is sokan tették magukévá a nehéz edzés alapelveit, saját edzésükben. Mueller szerint a Turner klubok nagyban hozzájárultak az ellenállásos edzés gondolatának elterjedéséhez a XIX. századi Németországban, és bizonyos elszigetelt csoportokban a nehéz súlyok emelése vált a Turner program legfontosabb részévé. „Darl Schöbig azt mondta nekem” írja Mueller „hogy Lipcse legöregebb Turnverein-jában [gimnasztikai klubjában] … nehéz, gömbvégű súlyzórudakat emeltek a tornászok 1865-től.” Mueller azt is megemlíti, hogy ez az állítás nem Schöbig személyes tapasztalatain alapul, hanem a Turnerverein idősebb tagjai mesélték neki. Habár nem tudjuk, milyen eszközöket használtak, de 1878-ban alakult egy súlyemelő klub Münchenben és a rákövetkező évben még egy, Wansbeckben Hamburg mellett. 
Mueller szerint az első vas súlyzórudak, amiket Németországban használtak masszív nehéz eszközök voltak, tömör gömbökkel. Ezek nyitottak utat az 1870-es években az „üreges végű súlyzóknak, amiket homokkal vagy ólommal töltöttek fel.” 1880-ra „tárcsákkal tölthető üreges gömbvégű súlyzórudakat” lehetett vásárolni Németországban. Ezeket Kölnben árulták, olvashatjuk Muellernél, a Hayden társaságnál, akikről azt tartják, hogy az egyik legöregebb felszerelés-készítő cég Németországban. Árultak még tárcsás súlyzókat ugyanebben az évtizedben a hágai Meyer társaságnál is.
Egyes történészek a német erősembernek, Professor Attilának tulajdonítják a homokkal vagy ólommal tölthető üreges súlyok, dumbellek, barbellek és kettlebellek ötletét. Professor Attila (Louis Durlacher) aki mellett Sandow asszisztált a karrierje kezdetén, 1893-ban edzőtermet nyitott New Yorkban. Habár Attila színpadi fellépései biztosan segítettek az ilyen típusú eszközök népszerűsítésében, a bostoni erősember George Barker Windship sokkal jobb jelölt, az állítható nehézségű súlyok feltalálásának megtisztelő címére.  1859-ben, jóval Attilát megelőzve, Windship eldöntötte, hogy végrehajtja a világ legnagyobb, dokumentált emelését. Beszerzett két 68 fontos [30.8 kg] „burkot”, amiket egy kovácsoltvas fogantyúhoz rögzített, ezzel egy 141 fontos [63.95 kg] üres súlyzót hozva létre, amit „180 fontig [81.65 kg] lehet tölteni, egyszerűen azzal, hogy fém golyókat tesznek az üregekbe, miután levették a fogantyút.” Úgy tűnik, hogy Windship a legjobb jelölt a tárcsás állítható súlyzók feltalálására is. Miközben saját erejét és méreteit kívánta növelni, határozott tehetséget mutatott különböző edzésfelszerelések feltalálásában és szabadalmaztatásában. Az egyik ezek közül a tárcsával bővíthető egykezes súlyzó, amit 1865-ben kezdett árusítani. Windship súlyzója, amit 8 és 101 font [3.6 és 45.8 kg] között lehetett állítani fél fontonként [0.22 kg], 16 dollárba került.
Habár Windship 1865-ben szabadalmaztatta tárcsás súlyzóját, hirtelen bekövetkezett halála 1876-ban jelentősen csökkentette az amerikaiak érdeklődését a súlyemelés iránt. Sőt, sokan a nehéz emeléseket okolták a 42 éves korában őt érő szívrohamért, ez pedig évtizedekig visszavetette az érdeklődést az erőedzés iránt. 1880-as és 90-es években szinte lehetetlen volt Amerikában nehéz súlyzókhoz jutni. Például a Pack and Senders árlistája a kül- és beltéri sporteszközökről 1866-ban nagy választékot kínál evezőgépekből, emelő csigás és kábeles szerkezetekből, fa kézisúlyzókból és indiai bunkókból, de a vas súlyzóik súlya csak 50 fontig [22.7 kg] terjed. Vasból készült kétkezes súlyzó pedig nem is jelenik meg a kínálatban. Még a századfordulón sem volt könnyű nehéz eszközöket beszerezni az Egyesült Államokban. Az 1902-es Sears and Roebuckskatalógusban például, csak 25 fontig [11.3 kg] ajánlottak egykezes súlyzókat és súlyzórudak nem jelentek meg a kínálatban. Habár a hivatásos erősemberek nyilvánvalóan találtak olyan fémműveseket, akik készítettek gömbvégű egy- és kétkezes súlyzókat a szerepléseikhez, az átlagember, aki utánozni akarta őket, nehézségekbe ütközött, ha súlyokat akart beszerezni. Amerikában ezt a problémát végül a philadelphiai Alan Calvert oldotta meg, aki 1902-ben megalapította a Milo Barbell Társaságot. Az erővel foglalkozó történész, David P. Willoughby úgy tartja, a Milo Társaság eljövetele volt ”a legnagyobb impulzus, ami valaha hatott a súlyemelésre ebben az országban.

 

A Milo által árusított első eszköz egy fémgolyókkal tölthető súlyzórúd volt, a végein bádogdobozszerű „bellekkel.” A súly megváltoztatásához egy szárnyas csavart kellett letekerni és eltávolítani a fedelet, láthatjuk a Physical Culture 1902. áprilisi kiadásának egyik hirdetésén. Nem tudjuk, hány darabot adtak el ebből a hét és fél dolláros eszközből, de a felhasználók nyilván panaszkodtak, hogy túl sokáig tart átállítani a súlyt, ezzel a módszerrel. 1908-ban Calvert előállt egy új modellel, a Milo Triplexszel. Egy 1909-es reklámfüzetben látható kép alapján a négy és fél láb [137 cm] hosszú Triplex, megtöltve és használatra készen egy egyszerű gömbvégű súlyzórúdnak nézett ki. Azonban a külső burkolatot eltávolítva feltűnt Calvert újítása. A nyolc és fél hüvelykes [21 cm] gömbök két részre voltak osztva. Az egyik részbe 30 fontnyi [13 kg] súlyt (apró fémgolyókat) lehetett tölteni a gömb végébe. A felosztás másik részébe 25-től 2,5 fontig [11.3 – 1.13 kg] terjedő fém tárcsákat lehetett hozzáadni vagy elvenni a súly variálásához. A súlyzó telepakolva 105 font [47,6 kg] volt és voltak hozzá további fogantyúk, amik lehetővé tették, hogy a Triplex gömbjeit kettlebellként vagy dumbellként használják.

 

Calvert egyik legfőbb riválisa az edzőeszközök árusítása terén a brit erősember Thomas Inch volt, akire David Webster történész a tárcsás súlyzórúd és egykezes súlyzó feltalálójaként hivatkozik. Inch valóban szenvedélyes támogatója volt a tárcsás súlyzóknak, de ahogy korábban megjegyeztük, nem ő találta fel őket. 1881-ben született, így 1910-re már aktív tagja volt az angol testkultúraközösségnek. Edzőtermet vezetett, eszközöket árusított és írt legalább 20 rövidebb könyvet. Viszont ritkán dátumozta a szövegeit, így nehéz nyomon követni a karrierjét. Mindazonáltal Inch egy korai és jelentős szereplő volt a súlyzórúd fejlődésében. Scientific Weightliftingcimű korai munkájában többféle súlyzót is hirdetett, amelyeket levélben értékesített. Calverthez hasonlóan neki is volt egy kombinált gömbös/tárcsás súlyzója, habár nála a tárcsák a gömbön kívül helyezkedtek el. Többféle tárcsás készletet is árult és azt állította, hogy „én vagyok az egyetlen, aki szállít ilyen súlyzókat.” Előnyben részesítette a tárcsával bővíthető súlyzórudakat mondván „Nem mindenki érti, milyen előnyei vannak annak, ha az ember rendelkezik egy készletnyi tárcsával, egy hozzáillő rúddal és szorítóval, stb. Így egyetlen súlyzó elég számos különböző emeléshez és ez komoly megtakarítást jelent, helyben és pénzben is”. Calvert, aki 1909-re szintén árusított tárcsás súlyzókat, nem értett vele egyet. „az alapvető hiányossága a csak tárcsával bővíthető súlyzóknak,” írja Calvert „hogy csak öt fontonként, vagy még nagyobb ugrásokkal növelhető a súly. A súlyemelés sikeres és biztonságos gyakorlásához muszáj, hogy legyen egy súlyzód, amit, ha arra van szükség, akkor tudsz unciánként [28 g] állítani – és ez önmagában elég, hogy ne legyen bölcs dolog olyan súlyzót használni, ami csak tárcsás.”  Személyes nemtetszése ellenére Calvert kellően előrelátó volt, hogy ráérezzen az edzésmódszerek megváltozására, melyet a tárcsás súlyzók megjelenése hozott. Az 1910-es katalógusában már négy tárcsás súlyzókészlet is szerepelt, melyek megjelenésükben teljesen modernek, tehát nem volt a rudak végén gömb.

 

Németországban az első szabad-tárcsás súlyzórudakat és kézi súlyzókat Josef Markl vezette be, a Rasso Trió korábbi tagja, aki 1891-ben „úgynevezett gyűrűs rudakat készített, … nagy teli tárcsákkal.  Mueller szerint legalább három német cég ellopta Merkl ötletét és kezdett el rögtön tárcsákkal bővíthető súlyzórudakat gyártani. Heinrich Mayer felszerelésgyártó üzeme Hágában, Westfalenben olyan készletet árult, amiben az összes tárcsa azonos magasságú volt. A drezdai Hermann Fechner és a magdeburgi Hermann Stein szintén gyártottak tárcsás súlyzórudakat az 1890-es években. Egy másik korai említése a tárcsás súlyzóknak az Amerikai Szabadalmi Hivatal folyóiratában található, mely szerint 405128-as szabadalom egy „edzőrúd” amit az ohiói Samuel B. Stockburger jegyzett. Stockburger súlyzója „egy hosszú, két kézzel megragadható rugalmas rúdból, az eltávolítható súlyokból, és a felerősítéshez szükséges eszközökből” állt.  Úgy tűnik Stockburger volt az első, aki hajlékonyrudat javasolt súlyemeléshez. A szabadalomhoz csatolt illusztráción 5 tárcsa van a rúd mindkét végén, mindegyik ugyanolyan magas, de a vastagságuk jelentősen eltér.
Konklúzió
A XX. század folyamán temérdek úttörő járult hozzá a tárcsás súlyzók fejlődéséhez. A német Theodore Sielbert 1901-ben árusította a Siebert’s Universal-Scheibenstange-ét (univerzális, tárcsás súlyzó). 1905-ben a szintén német Franz Veltum of Fachenheim feltalálta a Veltum súlyzórudat, ami Mueller szerint az első forgópuskás súlyzórúd. 1910-től Veltum csapágyas súlyzóit a nürnbergi Kaspar Berg Társaság gyártotta, hamarosan, mint Berg-Barbell váltak ismerté, és ennek az eladásai segítették hozzá a Berg Társaságot, hogy a XX. század elejének legsikeresebb súlyzógyártói legyenek Németországban. Kasper Berg 1928-ban vezetett be egy új modellt, az első „modern” olimpiai rudat. Ezeket a rudakat, amiket először 1928-ban, Amszterdamban használtak az olimpián, később lemásolta a York Barbell Company, a Jackson Barbell, és szinte az összes XX. századi súlyzógyártó. A York „olimpiai rudat” valójában egy olyan készletről másolták, amelyet Dr. William Edward Campbell, egy atlantai szemész adományozott a 20-as években Henry „Mile” Steinbornnak.  A 30-as évek elején Bob Hoffmann kérte meg Steinbornt, hogy adja kölcsön a készletet a Yorknak, hogy lemásolhassák.

A XX. század folyamán a tárcsás kétkezes súlyzók hamar megelőzték népszerűségben a kettlebelleket és az indiai bunkókat, és felzárkóztak az egykezes súlyzókhoz, mint a komolyan edzők kedvenc eszközei. Habár a XX. század végén számos bonyolult technológiájú, drága edzőgépet találtak fel, melyekről azt állítják, hogy felsőbbrendűek minden korábbi edzés-lehetőségnél, az egyszerű kézi súlyzók még mindig magasan uralják a terepet. A sporttörténész tudósok túlnyomó többsége egyetért abban, hogy az atletikus erő építésében felsőbbrendűek a gépeknél. Hogy valaha elavulttá válnak-e – ahogyan a kettlebell és a bunkók – még meglátjuk, azonban ezeknek az egyszerű eszközöknek a majdhogynem korlátlan alkalmazhatósága és hatékonysága azt sugallja, még jó néhány évig ők lesznek a vasgyúrás középpontjában.